Az én képzeletemben az öregedés egy nagy kígyó, ami az Élet Folyójának kanyarulatában vár rád. Szép lassan elkezd benyelni. Szép lassan, centiről centire, úgyhogy alig észleled a jeleket: Az ételen előbb olvasod el, a címkét, mintsem evés közben, hogy elüsd az időt. Beszélgetős műsorokat hallgatsz a rádióban, mert amiket a rock adókon játszanak (és ezt most komolyan te gondolod?) tök ugyanúgy hangzik..
Mielőtt feleszmélnél már a monogramoddal hímzett törölköző lóg a fürdőszobádban, az összes bútorod tiszta és szép. És akkor rájössz… szívesebben üldögélnél a kanapédon és a bélrák jeleiről beszélgetnél más felnőttekről, mintsem hogy felgyújtanál egy tejes dobozt, hogy meglásd, akkor mi történik. És ha a gyereked gyújtja fel, te elkezdesz üvöltözni vele: „Valakinek baja eshet.” És ezt komolyan, szívből mondod. A kígyó belsejéből.
             Az egészet csak azért hoztam fel, hogy elmagyarázzam miért vettem egy elektromos gitárt harmincnyolc éves koromban. Volt már korábban egy, 1965-től 1969-ig, amíg kollégiumban laktam. Egy Fender Jazzmaster volt. Ezen játszottam az Állami Kacsák nevű zenekarban szólógitárosként. Az ilyen nevek elég népszerűek voltak a hatvanas években, tekintve milyen mennyiségű szer került az egyszerű emberek kezébe. Akkoriban nem volt tehetség-szűrő. Bárki kiadhatott egy albumot. Úgyhogy mi kiadtunk. Úgy hangzik, mintha egy rakás neurózisos embernek kreténség elleni terápiaként hangszeren kellene játszani. Főleg olyan dalokat játszottunk, mint „Gloria”, ami kiváló volt a hatvanas évek bandáinak, tekintve, hogy összesen három akkordból áll, olyan egyszerű szólója van, hogy egy retardált is megtanulná percek alatt. Vagy egy okosabb aranyhal. A szövege pedig egyszerűen zseniális.
              Az Állami Kacsa karrierje végzős évemben ért a végére, amikor John Cooperrel együtt kidobtuk az ablakon az erősítőmet. De nem hirtelen ötlet hatására. Előbb ellenőriztük a fürdőköpenyem övével, hogy kifér-e. Aztán felkaptuk az erősítőt, átrohantunk a szobán azt üvöltözve: „The WHO! The WHO!” Aztán gyönyörű ívben, mintha egész életünkben ezt gyakoroltuk volna, kivágtuk az ablakon, le a járdára, ahol egy kicsi, de hálás közönség zsúfolódott össze. Szeretném azt mondani, hogy ez egy tudatos erőfeszítés volt, hogy életem egyik színpadjáról a másikra léphessek. De ez nem igaz. Valójában csak meg akartuk hallgatni Cooperrel, milyen, amikor gyönyörű ívben a járdára hajítunk egy erősítőt. Egész jól szól.
              Nos, The Who-val ellentétben én nem tudtam kifizetni egy másik erősítőt, és egy kihúzott jazz gitáron játszani olyan, mintha a kerti bútort pengetnéd. Úgyhogy eladtam a Jazzmaster-emet, és vettem egy olcsó akusztikus gitárt, amit majdnem tizenhat évig pengettem. Olyanokra jó volt, mint a „Kum By Yah”, de a „a babám csoki-kukit eszik”et már nem tudtam volna eljátszani. Szóval volt ez az űr az életemben, amit megpróbáltam a karrieremmel kitölteni, de most látom, hogy csak magamat próbáltam becsapni.
             Mostanában történt, hogy az Ms magazin küldött nekem egy 800$- os csekket.
Egy szexről írt cikkért cserébe kaptam. Ez olyan bizarr pénzszerzési mód, hogy az jutott eszembe, ezzel a 800 dolcsival valami különlegeset kéne csinálni. Ekkor gondoltam arra, hogy – és ez a félelmetes rész – egy új kanapét kéne venni. Csak mert a mostani kanapénk úgy néz ki, mint egy döglött muflon. Így gondolkodtam:
„Talán kéne egy új szófa.”
Na, ekkor éreztem azt a bizonyos kígyót. Hogy már a tökeimet harapdálja.
           Szóval azt mondtam a feleségemnek: „Fogom ezt a pénzt, és elektromos gitárt veszek belőle.” És ő azt mondta – azt hiszem, egy ilyen pillanat reménye miatt vettem feleségül – „Ok.”
           Soha nem voltam még olyan boldog. Az erősítőmön van egy tekerentyű, amire az van írva, hogy „overdrive.” Na, már most, ha ezt maximumra tekered, és hozzáérsz a húrokhoz, egy közepes méretű üvegházat tud elpusztítani. Az asszony, a gyerek és a kutya feltűnően sok időt tölt azóta a hátsó hálószobában. Kint a nappaliban Paul Butterfield Blues Band szól a sztereóból, és amikor a „Got My Mojo Working” szólójához érnek, én is belépek a kis gitárommal. Lehet, hogy nem vagyok olyan pontos a hangokat illetően, de engem jobban lehet hallani, mert van overdrive-om.
            Tudom, mire gondoltok: Hogy ez az elektromos gitár mizéria csak az öregedési- pánik kézzelfogható jele, amit az öregedési- pánik boltban vettem, ahol csupa öregedő tréningnadrágos fazon nézegeti a polcokat. Talán igazatok van. De tudjátok mit? Ez kicsit sem érdekel. Nekem ez a gitár maga az álom. Egy Gibson, a klasszikus elektromos gitár alakkal. A modern művészet egy darabja, amivel az
Élet Folyója ellenében evezhetsz. Vagy legalább ne sodorjon olyan gyorsan.