Egy nyári reggelen történt. A férfi, aki épp a tornácon ette reggelijét, felnézett rántottájából egy unikornisra. Aranyszarv állt ki az állat homlokának közepéből. Az egyszarvú békésen csócsálta a rózsákat a kertben. A férfi fölment az emeletre, benyitott a hálóba és felkeltette a feleségét.
-- Egy unikornis van a kertben és lelegeli a rózsáinkat.

Az asszony kinyitotta fél szemét, és ridegen pillantott rá.

-- Az unikornis egy mitológiai lény.
Mondta, azzal hátat fordított férjének. A férfi lassan visszasétált a kertbe. Az egyszarvú még mindig ott volt. Már a tulipánokat vizslatta… a fickó letépett egy liliomot, és az unikornis felé nyújtotta
-- Tessék, egyszarvú!

Az állat komor arccal ette meg a virágot. A pasi repeső szívvel kaptatott megint az emeletre, és rázta föl újra a nejét
-- Az egyszarvú… megevett egy liliomot!
A felesége felült az ágyában és szúrósan nézett rá
-- Gyogyós vagy… be kell majd záratnom téged egy gyogyós-házba.
A férje sosem szerette a „gyogyós” és a ’gyogyós-ház” szavakat, s főleg nem egy olyan reggelen, amikor egy egyszarvú van a kertben. Egy picit gondolkodott
-- Majd meglátjuk.
Azzal kifordult az ajtón.
-- Egy aranyszarv van a homloka közepén! -- szólt még vissza
Kiment a kertbe nézni az egyszarvút, de az már eltűnt. Leült a rózsaágyásba, és elaludt.

Amint a férfi kilépett az ajtón, az asszony felugrott, magára kapkodta ruháit. Nagyon izgatott volt, s valami tűz égett a szemében. Hívta először a rendőrséget majd a pszichiátriát.
-- Siessenek! – mondta -- és hozzanak kényszerzubbonyt!
Amikor mind megérkeztek a házhoz lehuppantak a székekre, és várakozásteljesen néztek a nőre.
-- A férjem -- kezdte az asszony -- egy unikornist látott ma reggel a kertben.

A rendőrök, a pszichiáterre néztek, a pszichiáter pedig a rendőrökre.
-- Azt mondta, megevett egy liliomot.
A rendőrök, a pszichiáterre néztek, a pszichiáter pedig a rendőrökre
-- Meg hogy egy aranyszarv van a homloka közepén.

                                Piroska és a farkas

Poltical Correct esti mesék

Élt egyszer egy fiatal személy, a neve Piroska volt. Anyjánál lakott, az Erdő szélén. Történt valamelyik napon hogy Anyja megkérte, vigyen el egy kosárka friss gyümölcsöt és ásványvizet a Nagymamája házába.

No, nem azért, mert az női munka, hanem a tett nagylelkűsége és közösségépítő erejének okán. Továbbá Nagymamája sem volt beteg, sőt, maradéktalan testi és lelki egészségnek örvendett, teljes mértékben képes volt ellátni magát, érett felnőttként.

Tehát Piroska elindult kosárkájával az erdőn át. Sokan hitték, hogy az erdő baljóslatú és veszélyes hely, így soha be nem tették oda a lábukat.

Piroska azonban elég magabiztos volt a maga bimbódzó szexualitásában, hogy ilyen freudi képzelgésekkel ne terhelje a lelkét.

Nagymama házához menet leszólította a farkas, és megkérdezte, mi van a kosárkában. Piroska azt válaszolta: Egészséges csemege a drága Nagymamámnak, aki teljes mértékben képes ellátni magát, érett felnőttként.

De a farkas válaszolt: „Tudod, drágám, nem biztonságos az erdő egy ilyen kicsi lánynak, mint te magad is vagy.”
Piroska kontrázott: „Szexista megjegyzését felháborítónak tartom, de figyelmen kívül hagyom, tekintettel társadalomból kivetett szociális helyzetére, valamint a stresszes élete miatt, amitől kifejlődött Önben egy teljes mértékben tolerált világkép. És most ha megbocsát, mennem kell.”

Piroska folyatta útját a kitaposott ösvényen, azonban az ordas, kitaszított révén mentesült a társadalmi konvencióktól, és nyugati gondolkodásmódtól így választhatta a rövidebb utat Nagymama házáig.

Berontott a lakba és felfalta a nénit. Ez teljesen korrekt és elfogadott cselekvés-sorozat egy húsevőtől. Majd, a rigolya béklyóitól- mely meghatározta mi maszkulin és mi feminin- szabadultan, felöltötte Nagymama hálóköntösét és bekúszott az ágyába.

Piroska belépett a kunyhóba, és így szólt: „Nagymama, hoztam Neked zsír- és nitrát-mentes csemegét, hogy ezzel is megtiszteljelek bölcs és gondoskodó matriarcha mivoltodban.

Az ágyból gyengéden szólt ki az ordas: „Gyere közelebb gyermekem, úgy talán még látlak”.

Piroska így felelt: „Elnézésedet kérem, elfelejtettem, hogy optikailag olyan nehézségekkel küzdesz, mint egy denevér. Nagymama, de nagyok a szemeid!”

„Sokat láttak és sokat megbocsátottak, Drágám.”

„Nagymama, de nagy az orrod. Persze csak relatíve nagy, egyébként nagyon vonzó a maga módján.”

„Sok mindent szagolt, és sok mindent megbocsátott, Drágám.”

„Nagymama, de nagyok a fogaid.”

Az ordas így felelt: „Én teljesen elégedett vagyok azzal, aki, és ami vagyok!” Azzal kifordult az ágyból, majd gyötrés szándékából karmai közé ragadta a lányt. Utóbbi sikoltozni kezdett. No, nem a farkas női öltözékén, hanem az ő, Piroska személyes szférájának akaratlagos megsértéséért.

Sikolyait meghallotta egy favágó (vagy tüzelőfa-ellátó menedzser, ahogy magát hívatta). A házba lépve meglátta a csetepatét, és megpróbált közbeavatkozni. Amint fölemelte a fejszéjét Piroska hangja csattant: „Mégis mit képzel, mit csinál?”

A tüzelőfa-ellátó menedzser bambán pislogott és választ keresett, de nem volt szava.

A kislány folytatta: „Beront ide, mint valami neandervölgyi, lengeti a fegyverét, hátha az majd gondolkozik maga helyett?” –kiabált-

„Szexista! Rasszista! Hogy merészeli feltételezni, hogy egy férfi segítsége nélkül egy nő és egy farkas képtelen rendezni a konfliktusait?”

MIÉRT VAN SZÜKSÉGÜNK EGY FELSŐBB HATALOMRA



Az igény egy felsőbb hatalomra már a legelső emberekben is megvolt. A vadászó- gyűjtögető előemberek áldozatokat mutattak be, és szertartásosan körültáncolták a tüzet. Imádták a villámokat, és más természeti erőket. Az imádat tárgyát mindig nagy hatalommal bíró személy/jelenség adja. Miért? Ez valószínűleg a szociális hierarchiából eredeztethető. Egy szociális körben, vagy akár egy gorilla csapatban az alfahímet illeti meg a zsákmány legnagyobb része, a legtöbb nőstény stb. Minél előrébb van egy egyed a rangsorban, annál könnyebb az élete, és annál többen kérnek tőle segítséget/támogatást. Istennel, vagy bármely felsőbb hatalommal létesített kapcsolat szintén segélykérés, útkeresés és megnyugvás. Ehhez hasonló, amikor egy vállalkozásban igyekszünk jóban lenni a főnökkel. Az, hogy magunk mellett tudunk valakit, aki nálunk nagyobb hatalommal (és felelőséggel!) bír szintén megnyugvást és támogatást jelent. Ezzel nem azt mondom, hogy Isten imádata feltétlenül öncélú, de hiszem, hogy ez is közrejátszik benne. Ha egy hívőnek azt mondjuk, Isten nem segít rajta, nem hallgatja meg a könyörgéseit, de jólesik neki az imádat, folytatná a buzgó templomba járást? Kétlem. Az ember alapvetően önző, nárcisztikus lény. Az, hogy ezt leküzdöttük a XX. Század vívmánya, és sokak szerint ez tesz minket emberré. Szerintem nem. Inkább ez tesz minket vakká és robottá. Erre foghatjuk azt, amikor pénzt dobunk egy csavargónak. A pénzt nem azért dobjuk, mert izgat minket a csavargó sorsa, hanem mert tetszelegni akarunk magunknak, meg akarjuk mutatni a világnak, hogy mi nem holmi állatok vagyunk, akik csak magukra gondolnak, és behódolnak az ösztönöknek. Az empátia, ami a minden más élőlényből hiányzik ezen a bolygón. Isten imádata a mi javunkat szolgálja.
Aki hisz egy felsőbb hatalomban, azért teszi, hogy lelke megnyugvást találjon, hogy a rossz időkben joggal remélhessen, és hogy háríthassa a felelősséget. Ha bármi baj éri, akár önnön hibájából, csak ennyit mond: „így volt megírva, nem az én hibám.” Dehogynem. Az embert nem az empátia képessége teszi emberré, hanem a tudatos élet képessége, az, hogy nem hódol be minden kísértésnek, az, hogy képes meghatározni, mit szeretne kezdeni az életével. A célok kitűzésének képessége. A felelősség eltüntetése alapvető emberi igény. A maszkok és egyenruhák is mind ezt a célt szolgálják. A személyes felelősség megszűnik az arctalan tömegben. Ezért öltözködnek hasonlóan a fanatisták. Kik imádnak valakit vagy valamit? Azt hiszem, mindannyian. A felelősséget megszünteti/csökkenti, a szép jövővel kecsegtet, van kitől segítséget várnunk rossz időkben, sosem vagyunk magányosak. Az ember szeretetre vágyik, biztonságra és kényelemre. A felsőbb hatalmak ezt mind megadják. Nos, ezért van szükségünk Istenre.

1.    fejezet

                        Kaviár, fizika, terv

             - Nem anya, nem akarok fizikus lenni!
             - De fiam, ezt már megbeszéltük. A magántanár ötre megy, légy szíves, légy vele nagyon udvarias.
            - No de Anya, Tekla! Jöjjön csak, legfeljebb dörömbölni fog, mert garantálom, én a kilincshez nem nyúlok, még akkor sem, ha olyan jó alakja lesz, mint állítólag a Nagyinak 60 éve. Azt a tanárt ide be nem engedem. Csak teletömi a fejem a sok maszlaggal, aztán nem marad benne hely az életemnek.

                  - Igen. Nos, akkor hamarosan beszélünk. Szervusz, fiam.
Kaviár olyan erővel csapta falhoz az ártatlan készüléket, hogy az ripityára tört. Kijelzője még villogott párat, de a fiú már rég nem oda figyelt.
                      „21 éves vagyok, a fene egye meg, nem ez a két majom fogja eldönteni, mi lesz belőlem. Fizikus? Cöh, akkor akár le is vághatnám a tökeimet, aztán csinálhatnék belőlük csörgősipkát… Csak tudnám, miért erőltetik ezt… Apa is katona volt, mielőtt az a golyó levitte a golyóit. Anya meg igazi kispolgár.”
                    Ezek a gondolatok iszonyatos sebességgel villantak át az agyán.
„No, ha ötre jön, jobb, ha nem talál itthon… mit csináljak azzal a bő két és fél órával, amit ez a rakás szerencsétlenség az ajtómon udvariasan kopogtatva fog eltölteni? Mozi? Áh, nem adnak semmit. Persze a Gazsi is pont ilyenkor megy vidékre a hülye húgait meglátogatni…
Megyek, sétálok egyet a parkban. Tavasszal az úgyis hemzseg a csajoktól”.
                     Magára kanyarította rövid, divatos zakóját, szemébe nyomta az elmaradhatatlan monoklit, és elindult a Vérmező felé. Az úton beugrott cigit és konyakot venni. Magában mosolygott.

 „Konyak, szigorúan konyak… milyen hülyék is voltunk, amikor azt a szerződést kötöttük… de hát megfogadtam, mit lehet tenni?”

2. fejezet       

                      Zsuzsi, hentes, Nyanya, mócsing

Ugyan ezen a reggelen igaz, kicsit távolabb, egy zilált, de határozottan csinos lány kászálódott ki nyomorult ágyából. Nem is ágy volt, inkább összehordott paplanok, párnák, lepedők egy vékony matracon. Pedig a lány családja nem volt szegény, de apja már 30 éve spórolt valamire. Ha ő vagy anyja, Milda, megkérdezték, mégis mire, sejtelmesen mosolygott a bajsza alatt, és csak annyit mondott: „majd meglátjátok, és akkor aztán leesik az állatok”.
Tehát felkelt, lezuhanyozott. Hosszú haját is megmosta, majd jó alaposan kikefélte.
A kádban azon gondolkodott, miért kell neki megházasodnia… hiszen még csak 21 éves! És ha már feleség lesz, miért nem egy olyan férfié, akit szeret. Mert ez a mamlasz, akit kinézett neki minden, csak nem vonzó. Jóképű, hát aztán? Igen, igen, gazdagok a szülei, de az miért az ő érdeme? Ráadásul az apja valamikor mostanára tűzte ki az esküvőt. ”Ó, csak egyetlen fiúval találkoznék, aki érdemes a szerelmemre. Ó, csak ne kéne hozzámennem… megszökjek? Tehetséges vagyok, megélek. No de Apa mégis csak katona volt, az ő lánya nem lehet ilyen. Talán nem lesz olyan rossz az a fiú… áh, kit győzködök, borzalmas lesz.”
Egy kis üzenet várta a tükörre ragasztva: „Hozz húst! Apád”.
„A szokásos parancsoló modor… bezzeg ha valahol nem te vagy fölényben már húzod is össze magad. Ha a házasságot elviselem miattad, akkor egy kis kirándulás a henteshez sem nagy áldozat. Akkor már a könyvet is visszaviszem… hogy ilyeneket kell olvasnom… még hogy Teológia V.. Mintha nem lennék így is akkora szentfazék már miattad, mint egy kisebb kolostor összes apácája együttvéve.”
Felöltözött. Kopott kabátba, kopott cipőbe, apja ezen is spórolt. Kilépett a kapun és a hentes felé indult. „Ha nem írod meg milyen hús, olyat kapsz, amit én is szeretek. Na, lássuk… karaj… karaj… itt vagy! Ez a nyanya meg mit néz rám úgy, mintha zsinórban ötször dobtalak volna képen ezzel a véres hússal?”
A nyanya olyan hihetetlen undorral nézett végig Zsuzsin, hogy az leírhatatlan. Szakadt kabátja, kopott cipője olyannyira taszította, hogy hátrébb kellett lépnie, nehogy egy levegőt szívjon a lánnyal. A hentes levágott neki is egy darab húst. Természetesen nem lehetett megúszni veszekedés nélkül.
- Mégis mit képzel maga? Meg akarja ölni a családomat? Hisz ez mócsing!
-  De… De Asszonyom! Az nem mócsing, csak még nem olvadt ki teljesen.
- Nos, akkor kérem, vágjon egy másikat. Elnézést az előbbi kirohanásért, azt hiszem, elveszítettem a fejem. Az orvosom is megmondta, hogy a meleg front miatt csökken a légnyomás, így az agyalapi mirigyem teljesen megbolydul, és a tiroxin termelésem nem megfelelő. Nos, ez az oka, nem pedig a labilis idegállapotom. Maga meg ne bámuljon már, kislány!
- Elnézést, nyanya, de pont a cipőmön áll, oszt kopottabb lesz, mint a maga térdkalácsa.
- Hogy merészeli? És különben is, annak a cipőnek már úgyis mindegy kicsi szívem. Ilyet még egy szerencsétlen purdé

 sem hordana. Most pedig, ha megbocsát, magával ellentétben nekem sok a dolgom!
Azzal méltóságteljesnek szánt testtartással kisétált a boltból.
- Nem tudja, mi baja volt? Kérdezte Zsuzsi a hentest.
- Csak egy bolond vénasszony… azt hiszem, Teklának hívják. A Bach Márkus felesége.
- Bach Márkus? Mintha, már hallottam volna valahol… Köszönöm szépen, minden jót.
- Viszlát!
Zsuzsi, miután a húst beszerezte a Vérmező felé vette az irányt. Vissza kellett vinnie a könyvét.

                               Park, játék, Zsuzsi, könyvtár

3. fejezet                        

A parkban leült kedvenc padjára. Arra, amin eldöntötte: belőle író lesz. Szívta a cigit, szopogatta a konyakot, és a lányokat bámulta. Egyik kedvenc elfoglaltságát űzte: történeteket talált ki hozzájuk. Az, amelyik a kutyáját sétáltatja, és olyan szexisen rázza hátra a haját biztosan rúdtáncos, és ez a kutya az egyetlen barátja. Az a másik, amelyik a port rugdalja, bizonyára álmai pasiját vizionálja, mert láthatólag nagyon lekötik a saját gondolatai.
Eljátszogatott még pár percig ezzel, de ekkor meglátott egy lányt, akiről semmi nem jutott eszébe. Semmi és senki, mert még csak hasonlót sem látott. A tünemény egyedül és félszegen gyalogolt át a parkon, kabátja kinyúlt és kifakult, cipője pedig olyan kopott volt, mint egy vénember térdkalácsa. Kaviár meg akarta szerezni magának, ez nem is volt kérdés. Nem ismerte, a nevét sem tudta, soha ezelőtt nem látta, de tudta, meg kell szereznie.
„Na, most hogy a fenébe keresztezzem a nélkül az útját, hogy azt hinné, fel akarom szedni?
Áh, de rég csajoztam… Elég a rinyálásból Kaviár, mert elszalad a kislány, te meg mehetsz haza fizikát tanulni.”
Amikor a félszeg lány elhaladt a pad mellett, a fiú észrevétlenül kinyújtotta a lábát.
Ő persze elesett, Kaviár meg előzékenyen lehajolt, felsegítette, sőt még le is porolta. Főleg a feneke lehetett koszos, mert a srác azzal különösen sokat törődött.
 „ Ej, de szótlan és szomorú vagy te csajszi, pedig olyan pajkosan paskolom a feneked…”
- Óvatosan kislány. Ezek a szemét gyökerek velem is rendre megcsókoltatják a Vérmezőt… Szerintem majd annak a vastag fának a tövében ess hasra, mert ott finomabb a föld. Egyébként, szia, Kaviár vagyok.
- Zsuzsi.    Mondta a lány, de a szeme még mindig a mellei lenyomatát nézték a porban.
„ Könyvtári könyv van nála… biztos épp visszaviszi. Igen, ma jár le a határidő, azt a cetlit szorongatja abban csini kis kacsóban… így még mellette maradhatok egy darabon… na, akkor hajrá Kaviár, el ne szúrd… a fizika lebegjen az átkozott monoklid előtt!”
- Épp a könyvtárba megyek, ki kell vennem a… azt az izét…”Tanács merci-tulajoknak-ot”.
„Na, ezt jól megcsináltad te barom, most azt hiszi, dicsekszel azzal a nyamvadt verdával. Pedig hogy kértem Anyut, hogy ne valami menő vasat kapjak, hanem egy Smart-ot, vagy valami kicsit, de hát az nem státuszszimbólum, igaz Tekla? Ha Drakula akkora karót nyelne, mint te, az egész vámpírtársadalom szépen fegyelmezetten, libasorban kisétálna a napra és illedelmesen porrá éghetne”
- Szóval a könyvtárba… nem kísérsz el egy darabon?
- De, én is oda megyek.
- Igazán? És mit olvasol csajszi?
- Teológia V. Apukám szerint, csak akkor lehetek jó feleség, ha ismerem a vallásunkat.
- Jó feleség? Te házasodni készülsz?
- Igen, a szüleim hozzá akarnak adni valami gazdag szőkeherceghez… Kaviár, igaz? Fura név.
- Nem a sajátom. Apám Márkus, és azt akartam, én legyek Márkus junior. Tizenkét évesen viszont elkezdtem magam Kaviárnak neveztetni, aztán megmaradt. És miért akarnak hozzáadni? Mármint, ez a XXI. Század, azzal házasodsz, akivel szeretnél, nem?
- Szerintem is, de a szüleimnek jó barátja a szőkeherceg apja… ja, meg pénze is van.
- Olyan zárkózott csajnak tűntél, pedig milyen közvetlen vagy!
- Haha, igen, kicsi lekötött a házasság gondolata… Elég hülye érzés a szüleidtől megtudni, hogy egész életedet egy olyan kis görény mellett kell leélned, aki sírt a Titanic-ón, és aki tejszínhabot tesz a kávéjába.
- Nem mondod! Tejszínhabot? Van egy indiszkrét kérdésem… ennek a görénynek páros számú golyója van?

- Haha, nem tudom, még csak párszor láttam. Mármint nem a golyóit, hanem a szőkeherceget.
Sétálgattak, beszélgettek, nevetgéltek, aztán megérkeztek a könyvtár elé. Kaviár előreengedte Zsuzsit, még az ajtót is tartotta. A polcok között járkált, míg a lány a könyvet adta vissza. Miután végzett, Kaviár odahívta magához.
- Ezt nézd! „Két hét négy pina”. Csajozós könyv… haha.
Aztán felé fordult, és egyik kezével megsimogatta a lány vállát.
Vibrált köztük a levegő. Egy órája, ha ismerték egymást, de Kaviár ajkai már lángoltak.
Miután ezt eloltották Zsuzsi cipősarkával, visszarázódtak a könyvtári romantikába
Vibrált köztük a levegő. Egy órája, ha ismerték egymást. De Kaviár ajkai már bizseregtek.
Zsuzsi szólni akart, de a fiú lepisszegte.
- Ne –suttogta- ne rontsuk el.
Azzal a karjaiba zárta a lányt. Ajkaik összeértek, de Zsuzsi egy rántással kiszabadította magát, és elszaladt. Kaviár egy fecnit talált a zsebében 06202124476, ez állt rajta.
Fütyörészve elindult hazafelé a macskaköves és macskaszaros úton, hegyes orrú cipői rendre beleakadtak a fák törzseibe és a lányok bokáiba. Automatikusan az ajtóhoz sétált kicsi kulcsaival, és észre sem vette a türelmesen kopogtató, de annál gyorsabban kopaszodó magántanárt. A szerencsétlen homo sapiens arca olyan volt, mint egy közlekedési lámpa: Alapvetően piros, de amikor nagy ritkán átváltott zöldre, sok minden átsuhant rajta.
Kaviár ereiben a vér a folyékony nitrogént meghazudtoló hőmérsékletre ereszkedett.
Remegő térdekkel tessékelte be az ürgét, és szigorúan csak látótéren belül mozoghatott.
Ez igazságtalan volt tőle, de túl jól emlékezett még a matektanárra, aki a vonalzóval fenyítést teljesen új szintre emelte. Pedig nem volt oka megsértődni… a diákok is tudták, hogy a tanár anyukája ribanc volt. Kaviár szerint ezen semmi szégyellnivaló nincs. Ezért is csodálkozott – miután véleményének hangot adott-, hogy az istenadta ráhúzott a füleire azzal az átkozott favonalzóval.
- Fáradjon a konyhába, elnézést a késésért.
- Semmi baj… Tekla előre szólt, hogy ön néha alva jár, mert ez genetikai betegség és domináns allélon öröklődik, és már a dédapjának is megvolt, ezért lehetséges, hogy kicsit késve és felöltözve jelenik meg az ajtón kívül, de biztosított, hogy ez nem a maga hibája, és főleg nem az övé. Nos, mivel kezdjük? Gázelmélet? Egyenáramok?
- Kezdjük a faszén égésével.

- Ahogy óhajtja… szóval a faszén égése.
Erőteljes kopogtatás és határozott rántás a hajtöveinél ébresztette Kaviárt, aki békésen szunyókált a karjain. A magántanár szemei jojóztak, szája habzott és öngyilkosságot kísérelt meg egy szalvétával. Az immáron kopasz és idegroncs tanárt Kaviár bőkezűen kifizette, majd kipenderített lakásának díszes ajtaján. Visszasétált a konyhába, és az asztalra rogyva próbálta felidézni édes álmát, melyben Zsuzsi banánt evett és jó kemény habot vert.

4.    fejezet

Éjszaka, utca, meg a Kaviár kurva anyja

Kaviár másodszor is felébredt. Álmos szemeit dörzsölgetve kászálódott fel a kényelmetlen faszékről. Megéhezett, majonézes szendvicset készített hát magának. Hanyag fiú volt, annyira hanyag, hogy hagyta a majonézt és más beazonosíthatatlan ételdarabkákat megrothadni a szája szélén. Mártásos szájjal indult el szülei háza felé, mert szeszélye úgy kívánta, most azonnal vigye át magához a csembalót. Apja a Honvéd Kórházban feküdt, mert a háborús sebe megint elfertőződött. Kaviár cipellője hangosabban kopogott, mint egy indiszkrét Jehova-tanúja. Gyorsan megtette a szülei házához vezető utat, közben abban reménykedett, egy-egy világosabb ablakban meztelen melleket láthat. „Fene abba a csembalóba, egyedül úgyse tudom elvinni… no de ha már idáig eljöttem, beugrom ahhoz a majom anyámhoz, úgyis el akartam hozni még egy-két apróságot a régi szobámból… remélem, örülni fog nekem… és megkérdem, hogy van Apa, mert az évben már sokadszorra kerül kórházba. Ezek a fák meg mit susognak? Csak idegesítik a költőembert…”
Dúlt-fúlt még egy sort, de szülei háza elé érvén elfeledte mérgét. Zajosan előkereste kulcsát, beleillesztette a zárba, káromkodva kihúzta, majd a kulcsát illesztette bele. Becsapta maga mögött az ajtót, hogy anyja, Tekla felébredjen, és ne kelljen személyesen felráznia. Nagy meglepetésére azonban nem halk hortyogást, hanem halk nyögéseket majd kapkodó mozdulatokat hallott az emeletről. Nyikorgó lépcsőfokokon tiporva kaptatott az emeltre, majd belesett szülei hálószobájába. Csak Teklát látta állig felhúzott takaróval, az alvást gyengén mímelve. Kopogott az ajtón majd udvariasan és nagyon hangosan köszönt:
- Szia, Anya! Bocs hogy ilyen későn, de el kell hoznom a szobámból a posztereimet.
- Szervusz, fiam, semmi baj, de miért nem ért rá ez holnapig?
- Nyögéseket hallottam… rosszat álmodtál?
- Igen… igen… egy sárkány megette benne a bal lábam, és a csontokat fogvájónak használta!
- És a gégeizmodat is harapdálta? Mert férfihangon nyögtél.
- Be vagyok rekedve, nem hallod?
Ebben a pillanatban elfojtott tüsszentés hallatszott a ruhásszekrényből, majd pár pillanat múlva még egy. Kaviár monoklija úgy villant Teklára, hogy a kődarab, melyet az szívnek nevezett most a torkában nem dobogott. A fiú határozott mozdulattal tépte fel a szekrény ajtaját, ahol olyan látvány fogadta, amit legrosszabb rémálmába se kívánta volna befogadni.
Egy meztelen férfi, bájdorongját Márkus régi rohamsisakjával takargatva, arcán bárgyú és bocsánatkérő mosollyal, másik kezében pedig a ruhái. Kaviár habozás nélkül bevágta a szekrény ajtaját, és kiviharzott a hatalmas villa kapuján, kezében a fickó ügyesen elcsent névjegyével:

„Orosz Tibor nyugalmazott Vezérezredes 23. hadosztály, Honvédelem”

Szegény srác remegő kézzel halászta elő számtalan zsebe egyikéből apja névjegyét:

„Bach Márkus nyugalmazott százados 23. hadosztály, Honvédelem”

Hajnali háromnegyed három volt. Amint hazaért (hiszen mobilját már a falhoz vágta) azonnal tárcsázta Zsuzsit. A lány álmos, de kedves hangon szólt a telefonba.


- Szia, Kaviár vagyok! Figyi, tudom, hogy baromi késő van, de muszáj találkoznunk, valakivel beszélnem kell arról, amit láttam…
- Hogy-hogy? Mi történt,
- Majd személyesen… gyere a Vérmezőre, ahol először beszéltünk, mondjuk egy óra múlva!
- Jó, ott leszek… miért is bízom benned te fiú…
- Puszi.
- Puszi.

A srác zaklatottan járkált fel s alá, agyában vadul kavarogtak a gondolatok:

„Anya… ti 30 éve házasok vagytok, te hívő keresztény vagy, erre rajtakaplak Apa volt felettesével?
Mióta tarthat ez? Hiszen Márkus már 10 éve hadirokkant, és ez az ürge nagyjából egykorú volt vele… Jobb, ha nem ezen gondolkozom, amíg Zsuzsi oda ér a parkba… Fú, de hideg van kint! Nem baj, ez is jó ürügy, hogy felhozzam magamhoz.”

Felöltözött, feltette védjegyét, a monoklit, majd hangosan csörtetve kimasírozott az ajtón.
Az utcán tényleg bődületesen hideg volt. Kaviár vékony kis zakója annyit ért a jeges időjárással szemben mintha rálihegett volna nyolc gleccserre.

A padnál Zsuzsi már ott állt, és várta a fiút, aki nem sokkal később meg is érkezett.
- Szia, Zsuzsi, bocs hogy kirángattalak az ágyadból, de ezt meg kell beszélnem valakivel, aki végighallgat.
- Hello, nem baj, holnap úgyis csak családi program van, apám ma még nem ért rá, mert valami veterán találkozóra ment.
- Apád katona volt?
- Múltkor nem meséltem? Pedig katona bizony… a seregben csak Bősz Tibiként ismerték, mert könnyen dühbe gurult, és olyankor aztán hajnali kettőig futtatta őket a decemberi hóesésben.
Közben megérkeztek Kaviárhoz. Zsuzsit leültette az ágyra maga mellé, ő pedig kényelmesen felfeküdt.
- Kérsz valamit? Van keksz, rizs, tökfőzelék, pálinka, narancslé.
- Egy kis vodkát és sok narancslevet léci.
A fiú pár perc múlva visszaérkezett, bal kezében Zsuzsi itala, híg vodka-narancs, baljában pedig a saját töménye. Nem szerette az alkoholt, de most úgy érezte, muszáj innia. Kicsit sok volt ez neki egy napra.

- Szóval… miután a magántanár végre elhúzott, át akartam ugrani a szüleimhez. Benyitottam a hálószobába… valahogy gyanús volt az egész, és ebben a pillanatban valaki tüsszentett a ruhásszekrényben. Rányitottam, erre ott áll valami bajszos ürge, apám rohamsisakjával takargatta a farkát és kínosan vigyorgott. Lenyúltam egy elejtett névjegyét. Hülyén fogta a nadrágját, kieshetett a zsebéből. Itt van, nézd:
„Orosz Tibor nyugalmazott Vezérezredes 23. hadosztály, Honvédelem”

Zsuzsi sikkantott egyet, majd Kaviár vállába fúrta arcát, és keservesen zokogni kezdett.
Hiába csitítgatta, a lány nem tudott lenyugodni. A srác válla úgy nézett ki, mint egy ábra a Rorschach-tesztből. Csak az nem mindig taknyos és nyálas.
Nagyjából tíz perccel később – Kaviár immáron félmeztelenül és Zsuzsi, arcán száradó könnyekkel - ismét beszélni kezdtek:
- Mi az Zsuzsi? Mi történt? Miért sírsz?
- Orosz Tibor… a Bősz Tibi… az apám!




5. fejezet

                        Rinya, telefon, rinya, szőkeherceg

- Az… az apád?
- Igen… azt mondta, veterán találkozóra megy… nem gondoltam volna, hogy a farkával van randija.

- Átkozott Tekla, hogy amíg Apa a kórházban fekszik, te itt a csajom apjával hemperegsz… te karót nyelt szentfazék!
- Kaviár, hadd aludjak itt nálad, haza nem mehetek, hogy néznék anyám szemébe?
- Persze, gyere, itt egy takaró.
- Kösz, jó éjt, kicsit gondolkodnom kell.
- Jó éjt, Zsuzsi.

Reggel Kaviár egyedül ébredt, egy kis cetlit talált az ágya mellett:
„Kösz mindent, még ma hívlak, csók: Zsuzsi”

„Szóljak Apának?” – gondolta- „Nem, így is épp elég baja van, majd ha kicsit jobban lesz. De mindenképp meg kell tudnia… na, mihez kezdjünk ezzel a nappal? Áh, tudom már, folytatom a regényemet. Legalább ti, karaktereim, nem kínoztok, mint ez a hülye família.”

Neki állt hát az írásnak, csak úgy füstölögtek az ujjai. Délutánra elkészült eddigi legpocsékabb fejezetével. Gombóca gyűrte és kidobta a torz irományt, majd egy laza mozdulattal kihajított a csukott ablakon a meggyötört írógépet. Meggyötört csak azért volt, mert ha valamit elgépelt, Kaviár irdatlan erővel harmincszor rácsapott a betűkre, így azok összeakadva ficánkoltak a papír előtt. A csörömpölő üveg és a csöngő telefon felrázta révületéből. Az asztalt felborítva a készülékhez sietett. Zsuzsi volt az.

- Kaviár, holnap lesz az esküvő!
- Jaj, ne! Mit tehetünk?
- Semmit, apám makacs, mint egy öszvér… egy félrekúrós öszvér.
- Ugye nem mondtál otthon semmit?
- Nem, tartottam a szám.
- Helyes… küldj anyámnak meghívót, van egy tervem.
- Hogy hívják?
- Bach Márkusné, Keresztes Tekla.
-  Bízom benned… holnap 13:15- kor kezdődik a Mátyás-templomban.
- Rendben, te csak küldj meghívót, a többit elintézem.

- Küldöm, félek nagyon, vigyázz rám, Kaviár.
- Ne félj Zsuzsi, mindent elrendezek… Csók!
- Csók!


„Még hogy van egy tervem… miért kell nekem folyton kamuzni? Na, mindegy, ha Tekla templomba megy, az csak jó lehet, Apának meg egy szót se az egészről egyelőre. Hú de kutya hideg van… ja persze, kidobtam az ablakon azt a kattogós pokolfattyát… remélem, agyonütötte a szomszéd nyanyát, annyival kevesebb sírást hallgatnék…”

Kaviár gondolkodással, nyugtalan sétálással, hihetetlen mennyiségű cigarettával és tömény alkohollal töltötte a nap hátralévő részét.

Eközben Tekla teljesen összetört. No, nem a bűnbánat, hanem jó hírének elvesztése zavarta.
„Úristen, mit fognak gondolni rólam? Jobb lenne, ha Kaviár fiam szépen a fizikát tanulná, nem pedig utánam leskelődne… Jaj, Márkus meg ne tudja, Bősz Tibi meg sürgősen találjon ki valami mesét, amivel mindkettőnket tisztára mos.”
Miután Kaviár elment, Tibor kimászott a szekrényből, magára kapkodta ruháit, majd elviharzott. Otthon kereste Zsuzsit, de csak az összetúrt ágyat látta. Lefeküdt a felesége mellé, és összekuporodott… holnapután megy a templomba hozzáadni a lányát ahhoz a gazdag úrfihoz. Aztán, amikor már elég pénzt kiszipolyozott annak a kis ficsúrnak a családjából, szépen lelépnek Teklával Dél-Franciaországba. Lehunyta fáradt szemeit, és álmodozni kezdett arról a házról és telekről, amelyet már 4 éve kinézett magának.

6. fejezet

                                                           Az esküvő

Másnap reggel tízkor már állt a bál a Mátyás-templomban. A munkások befejezték a díszítést, a koszorúslányok az orrtúrást, Mihály atya meg a borvedelést. Megérkeztek a fotósok, a 32000000x -os optikai zoommal ellátott objektívekkel. Megérkezett a zenekar, a férj családja, és Zsuzsi. A fényképészek egymás orrszőrét fényképezve tesztelték a zoomot, majd kisebb célpontot kerestek. Így jöttek rá, hogy Mihály atya szemhéjára a „Jézus a ribancom” felirat van tetoválva igazán apró betűkkel. Persze ez csak egy városi legenda, a valóság az, hogy Mihály atyának nem is volt szemhéja. A krónikák szerint ugyanis ezt a tetováló művész óvatlanságból lenyisszantotta… Quasimodo, akit megkértek, legyen a díszharangos, udvariasan és franciául elutasította a puncsot és a tortát, amivel megkínálták.
A díszvendégek is sorban érkeztek: Orbán Viktor, jobbján Szájer József; Markovits Tibor; Franz Kafka; Ady Endre. Őket biztos, ami biztos egymás mellé ültették, hogy ne legyen az összes fényképen egy ilyen fejű alak.
13:00- kor pontosan megérkezett Tekla, helyet foglalt az első sorban, és nyakát nyújtogatva kutatott Orosz Tibor után. Bősz Tibi épp lányára adta fel a menyasszonyi ruhát. Zsuzsi könnyes szemmel rángatta a gyűlölt és rozsdás zipzárt, míg a ruha majd ketté nem szakadt. Bősz nem véletlenül kapta ezt a becenevet. Olyan vadul tépte-húzta a ruhát Zsuzsin, hogy tiszta véraláfutásos lett a lány makulátlan teste.
A lázas készülődés után végre megkezdődhetett az esküvő. Orosz Zsuzsanna és a Szőkeherceg ott álltak az oltárnál. Mihály atya, miután elpapolta terjengős bevezetőjét végre a lényeget mondta:
És most, ahogy ígértem, az itt megjelentek mindannyian fültanúi lehetnek Zsuzsi és Máté vallomásának.

- Kedves Jegyespár, kérem, hogy az általam feltett kérdésre határozott igennel – vagy nemmel – válaszoljanak.

Kijelenti-e Ön, Orosz Zsuzsi, hogy az itt jelenlévő Viky Mátéval házasságot köt, jóban, rosszban a jót látja?
- Igen.

Kijelenti-e Ön, Viky Máté, hogy az itt jelenlévő Orosz Zsuzsit feleségül veszi, jóban, rosszban a jót látja?

- Igen.

Az ifjú pár legyen boldog örökké, még legalább hatvan évig, amíg a halál el nem választja őket!

Harmadik éve tanítottam írást a Ralph McKee szakközépiskolában. Egy nap a 16 éves Mikey nyújtott át egy levelet az anyjától, igazolva ezzel tegnapelőtti hiányzását.
„Kedves Mr.McCort! Mikey 80 éves nagymamája leesett a lépcsőn, mert túl sokat kávézott, szóval megkértem Mikey-t hogy maradjon otthon, meg hogy vigyázzon a kishúgára, mert én így elmehetek dolgozni a reptérre. Kérem, tekintse igazoltnak Mikey hiányzását, ő meg a lehető legjobban fog tejesíteni a jövőben. Utóirat: a nagymama jól van”

Láttam, ahogy Mikey írja ezt a levelet a padjában. Bal kézzel, hogy leplezze kézírását. Egy szót sem szóltam. A legtöbb szülői igazolást, amit akkoriba kaptam a diákok írták. Azóta hamisítanak, mióta írni tudnak. Ha mindnek utána járnék, a nap 24 órájára meglenne az elfoglaltságom.

               Bevágtam Mikey igazolását több tucat hasonló közé a fiókomba. Egyszer, amikor az osztályom dolgozatot írt, elhatároztam, hogy elolvasom mindet. Azokat is, amelyekre eddig csak futó pillantást vetettem. Két kupacba rendeztem őket. Egyikben a valódi, szülők által írott levelek, másikban a hamisítók firkálmányai. A második halom volt a nagyobb: ötletestől elborult írásokig minden megtalálható volt benne.

Megvilágosodtam.

Nem elbűvölő, hogy a diákok mennyit panaszkodnak egy 200 szavas esszén, bármely tantárgyból?

Bezzeg, ha igazolást kellett hamisítani már brillíroztak. Abból a sok írásból akár az „Amerikai Kifogások Lexikonját” is kiadhattam volna. Olyan tehetség mutatkozott meg, amelyet se dalban se történetben, se tanulmányban nem említenek.

Hogyan is selejtezhettem volna ki a fikció és fantázia ilyen gyöngyszemeit?

Íme: Az amerikai középiskola irományainak legjava: Nyers, tömör, hiteles, ütős, hazug.

A következőket olvasom:

-         A sütő kigyulladt, felégette a tapétát és a tűzoltók nem engedtek vissza a házunkba.

-         Arnold leszállt a vonatról, amikor a mozdonyvezető rácsukta az ajtót az iskolatáskájára, és elment vele a vonat. Kiabált a kalauznak, aki nagyon durván válaszolt.

-         A nővérének kutyája felfalta a leckéjét. Remélem, belefullad.

-         Átkutatták a házunkat, és az undok sheriff azt mondta, ha a fiam tovább üvölt a füzetéért, mindünket lecsukat.

A kifogások íróinak valószínűleg nem tűnt fel, hogy a valódi igazolások nagyon prózaiak.

„Peter elkésett, mert a vekker nem szólalt meg.”

Egy nap aztán legépeltem vagy tucatnyit ezekből a kamu-igazolásokból, és kiosztottam végzős diákjaimnak. A diákok csöndesen, elmélyülten olvasták. „Mr. McCourt, ki írta ezeket?”

Kérdi, az egyik fiú.

„Ti” válaszoltam „Kihagytam a neveket, hogy megvédjem a bűnösöket. Ezeket elvileg szülők írták, de mi ketten tudjuk ki az igazi szerző, igaz-e Mikey?”

„Szóval mit csináljunk velük?”

„Ez az első osztály, amelyik a kifogások művészetét fogja tanulni. És főleg az első, mely az írásukat is gyakorolja. Nagy mázlitok van, hogy én vagyok a tanárotok. Fogom a legjobb irományaitokat, és tananyagot csinálok belőle, amit még érdemes is tanulni.”

Mindenki vigyorgott, amikor folytattam. „Nem álltatok meg a vekker-sztorinál. Használtátok a fantáziátokat. Egy nap talán majd nektek kell ilyen kamukat írni a saját gyerekeiteknek, ha késnek, hiányoznak, vagy valami aljasságra készülnek. Szóval próbáljuk meg most. Képzeljétek el, hogy a 15 éves gyereketeknek kell kifogás, amiért bénázik irodalomból. Hadd szóljon.”

A diákok kifogások egész tömkelegével áraszottak el. Többek között volt házba csapódó kamion, és ételmérgezés (hála a suli büféjének). „Többet, többet” kérték „Írhatunk többet?”

„Hát akkor írjátok… Ádám vagy Éva levelét Istenhez.” Fejek lehajtva, tollak sercegnek a papíron.

Életemben először láttam diákot úgy elmerülni a munkájában, hogy a barátainak kellett sürgetni, menjen már ebédelni. „Jóvan Lenny no, majd később befejezed.”

Másnapra nem csak Ádámtól és Évától volt mindenkinek levele, hanem Istentől és Lucifertől is.

Az egyik lány például megvédte Ádám bűnbe csábítását azzal, hogy Éva megunta a láblógatást a Paradicsomban. Meg abba is belefáradt, hogy Isten mindenbe beleüti az orrát.

Heves viták következtek Ádám és Éva felelősségéről és bűntudatáról. Senki nem mondott rosszat Istenről, noha voltak utalások. Igazán lehetett volna megértőbb az első emberpár ballépéseivel szemben, írja valaki. Megkértem az osztályt, gondoljon olyan történelmi személyiségekre, akiknek jól jönne egy kamu-igazolás. Felírtam a táblára a javaslatokat: Eva Braun, Hitler barátnője. Julius és Ethel Rosenberg, árulásért kivégezve. Júdás. Attila a hun. Lee Harvery Oswald. Al Capone.

„Mr. McCourt, felírna oda pár tanárt is?” Kérdi az egyik diák.

Aztán ezt hallom: „Mr. McCourt, az igazgató áll az ajtóban.”

Megfagyott ereimben a vér, amikor az igazgató benyomult az ajtón, nyomában a tanfelügyelővel.

Egyikük sem vett rólam tudomást. Fel-le sétálgattak, a papírokat mustrálva.

A tanfelügyelő felkapott egyet, és odanyújtotta az igazgatónak.

Előbbi megdermed. Utóbbi összepréseli ajkait. Kifele menet még visszaszól az igazgató, hogy a tanfelügyelő látni szeretne.

„ Most jön a feketeleves” gondoltam. Igazgató az asztalánál ül, tanfelügyelő álldogál. „Jöjjön be” szól az utóbbi. „Csak annyit akartam mondani, hogy amit a kölykök produkálnak, azt az egyetemen tanítják”

Most az igazgatóhoz fordul: „Az a gyerek Júdás nevében ír bocsánatkérő levelet, zseniális. Hadd gratuláljak” megint felém fordul: „valószínűleg, lesz egy kis melléklet a mappájában, amin megemlítem lendületes és energikus módszereit. Köszönöm.” Hála a jó Istennek, dicséret egy fontos embertől. Eltangózzak az auláig, vagy egyszerűen csak kapjak szárnyra, és repüljek ki a napfénybe?

Másnap, az osztályban váratlanul dalra fakadok. A gyerekek nevetnek. Azt mondják: „Ember, a sulinak mindig ilyennek kéne lenni… mi kamukat írunk, a tanárok meg kornyikálnak.”

Előbb vagy utóbb, mint később rájöttem, mindünknek kell egy kifogás. Meg különben is, ha ma énekelhetsz, holnap is megteheted. És miért ne? Nem kell ürügy a dalolásért.

         Az én képzeletemben az öregedés egy nagy kígyó, ami az Élet Folyójának kanyarulatában vár rád. Szép lassan elkezd benyelni. Szép lassan, centiről centire, úgyhogy alig észleled a jeleket: Az ételen előbb olvasod el, a címkét, mintsem evés közben, hogy elüsd az időt. Beszélgetős műsorokat hallgatsz a rádióban, mert amiket a rock adókon játszanak (és ezt most komolyan te gondolod?) tök ugyanúgy hangzik..
Mielőtt feleszmélnél már a monogramoddal hímzett törölköző lóg a fürdőszobádban, az összes bútorod tiszta és szép. És akkor rájössz… szívesebben üldögélnél a kanapédon és a bélrák jeleiről beszélgetnél más felnőttekről, mintsem hogy felgyújtanál egy tejes dobozt, hogy meglásd, akkor mi történik. És ha a gyereked gyújtja fel, te elkezdesz üvöltözni vele: „Valakinek baja eshet.” És ezt komolyan, szívből mondod. A kígyó belsejéből.
             Az egészet csak azért hoztam fel, hogy elmagyarázzam miért vettem egy elektromos gitárt harmincnyolc éves koromban. Volt már korábban egy, 1965-től 1969-ig, amíg kollégiumban laktam. Egy Fender Jazzmaster volt. Ezen játszottam az Állami Kacsák nevű zenekarban szólógitárosként. Az ilyen nevek elég népszerűek voltak a hatvanas években, tekintve milyen mennyiségű szer került az egyszerű emberek kezébe. Akkoriban nem volt tehetség-szűrő. Bárki kiadhatott egy albumot. Úgyhogy mi kiadtunk. Úgy hangzik, mintha egy rakás neurózisos embernek kreténség elleni terápiaként hangszeren kellene játszani. Főleg olyan dalokat játszottunk, mint „Gloria”, ami kiváló volt a hatvanas évek bandáinak, tekintve, hogy összesen három akkordból áll, olyan egyszerű szólója van, hogy egy retardált is megtanulná percek alatt. Vagy egy okosabb aranyhal. A szövege pedig egyszerűen zseniális.
              Az Állami Kacsa karrierje végzős évemben ért a végére, amikor John Cooperrel együtt kidobtuk az ablakon az erősítőmet. De nem hirtelen ötlet hatására. Előbb ellenőriztük a fürdőköpenyem övével, hogy kifér-e. Aztán felkaptuk az erősítőt, átrohantunk a szobán azt üvöltözve: „The WHO! The WHO!” Aztán gyönyörű ívben, mintha egész életünkben ezt gyakoroltuk volna, kivágtuk az ablakon, le a járdára, ahol egy kicsi, de hálás közönség zsúfolódott össze. Szeretném azt mondani, hogy ez egy tudatos erőfeszítés volt, hogy életem egyik színpadjáról a másikra léphessek. De ez nem igaz. Valójában csak meg akartuk hallgatni Cooperrel, milyen, amikor gyönyörű ívben a járdára hajítunk egy erősítőt. Egész jól szól.
              Nos, The Who-val ellentétben én nem tudtam kifizetni egy másik erősítőt, és egy kihúzott jazz gitáron játszani olyan, mintha a kerti bútort pengetnéd. Úgyhogy eladtam a Jazzmaster-emet, és vettem egy olcsó akusztikus gitárt, amit majdnem tizenhat évig pengettem. Olyanokra jó volt, mint a „Kum By Yah”, de a „a babám csoki-kukit eszik”et már nem tudtam volna eljátszani. Szóval volt ez az űr az életemben, amit megpróbáltam a karrieremmel kitölteni, de most látom, hogy csak magamat próbáltam becsapni.
             Mostanában történt, hogy az Ms magazin küldött nekem egy 800$- os csekket.
Egy szexről írt cikkért cserébe kaptam. Ez olyan bizarr pénzszerzési mód, hogy az jutott eszembe, ezzel a 800 dolcsival valami különlegeset kéne csinálni. Ekkor gondoltam arra, hogy – és ez a félelmetes rész – egy új kanapét kéne venni. Csak mert a mostani kanapénk úgy néz ki, mint egy döglött muflon. Így gondolkodtam:
„Talán kéne egy új szófa.”
Na, ekkor éreztem azt a bizonyos kígyót. Hogy már a tökeimet harapdálja.
           Szóval azt mondtam a feleségemnek: „Fogom ezt a pénzt, és elektromos gitárt veszek belőle.” És ő azt mondta – azt hiszem, egy ilyen pillanat reménye miatt vettem feleségül – „Ok.”
           Soha nem voltam még olyan boldog. Az erősítőmön van egy tekerentyű, amire az van írva, hogy „overdrive.” Na, már most, ha ezt maximumra tekered, és hozzáérsz a húrokhoz, egy közepes méretű üvegházat tud elpusztítani. Az asszony, a gyerek és a kutya feltűnően sok időt tölt azóta a hátsó hálószobában. Kint a nappaliban Paul Butterfield Blues Band szól a sztereóból, és amikor a „Got My Mojo Working” szólójához érnek, én is belépek a kis gitárommal. Lehet, hogy nem vagyok olyan pontos a hangokat illetően, de engem jobban lehet hallani, mert van overdrive-om.
            Tudom, mire gondoltok: Hogy ez az elektromos gitár mizéria csak az öregedési- pánik kézzelfogható jele, amit az öregedési- pánik boltban vettem, ahol csupa öregedő tréningnadrágos fazon nézegeti a polcokat. Talán igazatok van. De tudjátok mit? Ez kicsit sem érdekel. Nekem ez a gitár maga az álom. Egy Gibson, a klasszikus elektromos gitár alakkal. A modern művészet egy darabja, amivel az
Élet Folyója ellenében evezhetsz. Vagy legalább ne sodorjon olyan gyorsan.
             

Imádom a vicceket. Minél rosszabb, annál jobb. Életem legboldogabb pillanatait egy nyáritáborban töltöttem, 11 éves koromban. Feküdtem a bungalómban, és vártam, hogy
Mr. Newton, az egyik felügyelő elmenjen végre kártyázni a többi felügyelővel. Ilyenkor ugyanis Egon mindig elmondta a viccét, amelynek ez a csattanója:
Kipp Kopp, bazmeg. KIPP KOPP! Talán már hallottad ezt a viccet. Házasságtörésről van benne szó meg egy szekrényről. A tábor második hetére Egon ebből egy félórás változatot hozott össze, és a többi táborozó átsurrant közelebbi bungalókba, hogy ők is hallják.
            Szóval ott feküdtünk, hallgattunk a sötétben, arcunkon az állati és visszafojtott röhögés torz vigyora. Ám mikor Egon kimondja, hogy: Kipp Kopp, bazmeg, KIPP KOPP!
Már nem bírjuk visszatartani. Bebújunk hálózsákunk legmélyére, azt hisszük, a világtól kellemesen elzárva rázkódhatunk a röhögéstől. De nem! Nevetésünk úgy hangzik, mintha egy tengeri tehén akarna megszülni egy kisebb Tesco-t.
            Mr. Newton erre lecsapja lapjait az asztalra, kiviharzik a szobából, át a miénkbe, ahol üvöltözni kezd: „Nagyon elegem van már ebből minden rohadt este, és ha ezt még egyszer meghallom, másnap ti pucolhatjátok a latrinát!” Ez komoly fenyegetésnek számított, tekintve, hogy latrinánk amolyan igazi „nyáritáborosanrohadtbüdös” volt. Csak azon kellett gondolkodnunk, ugyan mitől lehet ilyen veszettül orrfacsaró? Úgyse meri senki használni. Nyilvánvalóan egy bizonyos pont után elérte a kritikus tömeget, és elkezdett önálló életet élni.
            A fenyegetőzés bevált. Mr. Newton szépen visszabaktatott a kártyapartihoz. Kerek egy percig csönd is volt a szobákban, ám Egon irányából olyan suttogás jött, amelyet kifinomult fülünkkel simán észleltünk: „Kipp KOPP!”
            Ez persze olyan szituációkhoz vezetett, ahol minket a legkevésbé sem érdekelt az, hogy másnap mi pucoljuk a latrinát, legkevésbé sem érdekelt, hogy Mr. Newton egy zseblámpával hadonászva ígérget mindenkinek betört orrot… inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy levegőhöz jussunk.
            Egyszóval fantasztikus nyarunk volt, egyetlen hülye kis vicc miatt. Bár nem mondanám el egy társaságban, - kivéve persze igazságszérum hatása alatt – még mindig jobban felvidít, mint bármely nagyobb egyház. Szeretnék találkozni azzal az emberrel, aki ezt a viccet kitalálta, de ez természetesen a viccek egy nagy rejtélye. Senki nem találja ki őket. Egyszerűen csak… vannak. Szájról szájra terjed, mint a herpesz, csökkentve a gyárak és irodák profitját. És már az őskortól kezdve velünk vannak. Régészek a következő viccet fedezték fel egy fáraó szarkofágjára vésve:
                                   Férfi: Hallottál már a Sügérekről… mármint a Sumérokról?
                                   Nő: Miért, mi van velük?
                                   Férfi: Nagyon buták! Ha-ha!
                                   Nő: Nem, nem hallottam róluk.
Ez csak egy primitív előfutára a modern rasszista vicceknek, de attól még hordozza az alapüzenetet. Az évszázadok alatt ez a vicc is sokkal kifinomultabb lett, hála olyan találmányoknak, mint a villanykörte. De ki találta ki őket?
            A viccek másik rejtélye: Hogy tudsz hihetetlen komplexitású vicceket is megjegyezni, olyan szereplőkkel, mint a miniszterelnök, egy rabbi és egy pap, de anyád szülinapját elfelejted? Hogy terjedhetnek a viccek ennyire gyorsan? (Az Apolló 7 asztronautái állítólag viccnyomokat találtak a Holdon.) Vajon Erzsébet királynő hall jó vicceket? Ki meséli el őket neki? Na és mi van a pápával?
            Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, fel kéne állítani egy úgynevezett „vicc-vizsgáló bizottságot”. Az ő dolguk az lenne, hogy nyomonkövessék a viccek terjedését, mint ahogy az ornitológus a madarak röptét. Ornitológus, tudjátok… aki fémdrótot meg befőttesgumit rak a madarakra, és azok hetente visszajárnak hozzá? Ja, nem, haha, az a fogszakorvos. Az ornitológus 300kg-os fémdrótot rak egy ártatlan madár lábára, gyengéden ledobja egy négyszázhuszonhárommillió emelet magas épület tetejéről, majd végignézi, amint a szerencsétlen állatka közel 170Km/h sebességre gyorsulva csapódik a földbe.
Az emberek próbálták már elmagyarázni nekik, hogy túl súlyos gyűrűket használnak, de ők csak nevetnek. Mostanában egy közönséges fakopáncsot dobtak le, a lábához pedig egy
1983-as Chevrolettet erősítettek.
                De az ötlet a lényeg, és én arra gondoltam, egy hasonló vicc-követési rendszert is alkalmazhatnánk. Ezt találtam ki: Egy meghatározott baráti társaságban elhintünk egy tök új viccet adott időben és adott helyen. Ennek a viccnek olyan stílusjegyei lennének, amik felismerhetővé teszik. És ahogy terjed, te is spontán viccesnek tűnhetsz vele. Na, de a lényeg: amint te valaki mástól hallottad ugyanezt a viccet, írj ide egy levelet: Vicc-követési szolgálat P.O. 011509 Miami, FL 33101.
               Leveledben foglald össze a viccet, hol és kitől hallottad és más hasznos háttérinfókat, például hogy hány gramm volt benned meg hogy hány liter…
Nyilvánvaló, hogy itt nem írhatom le a viccet, de jellemzője, hogy erre a kérdésre válaszol:
„Walter Mondalenek miért Fritz a beceneve?” Mindenki vette? Ezt a viccet óvatosan leteszteltem egy csapa lúzeren, akik életükre is megesküdtek, hogy nem mesélik el senkinek. Innen tudtam, hogy futótűzként fog terjedni.
              Úgyhogy tartsuk nyitva szemünket és fülünket, és amint meghallod, jelentsd a
Vicc-követési szolgálatnak, annak éber szakemberi állandóan várják hívásod, ha ébren vannak.

       Az olvasók néha kritizálnak, mert szinte minden irományom felelőtlen hazudozás. Ezért eldöntöttem, hogy írok egy cikket, amiben minden információ igaz, lássuk, ezt beveszi-e kényes gyomrotok.
            Első valós tényünket J L Case copmany-tól kölcsönöztem.  Azok kedvéért, akiknek igazi munkája van, és nem hírügynökségnél dolgoznak: Egy újságcikk közlése komplikált folyamat. Egy szociológus írja őket, egy kliens megrendelésére, aki szeretne valamilyen információt leközölni. A kész cikket több száz újságnak elküldik, azok elolvasás nélkül kidobják. Általában. Ha valami rémséges gaztettet követsz el, és nem akarod, hogy az újságok írjanak róla, csak írj rá megrendelést.
            Most azt kérdezed: „Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha a szociológus maga dobná ki a cikket?” Az ilyen kérdések kellemetlenül érintenek minket, újságírókat, mert emlékeztet arra, hogy ahelyett, hogy cikkeket írnánk, csak ülünk a seggünkön és plecsniket tűzünk egymás bal mellbimbójára. De elmondom neked. Mert ez Amerika. Mert kétszáz éve pár bátor ember annyira fázott a Forge szorosban. Mert a sajtónak megvan a joga arra, hogy saját torz írásait kivesse magából cenzúra nélkül is. Na ezért.
            Mindegy, szóval a J L Case company-s hír ezzel az állítással nyit: „J L Case és Burlington, Iowa, a világ markológép fővárosa, ma illendően megünnepelte a 175000.-ik markoló legyártását.” A cikk szerint a szép ceremónián a polgármester is tiszteletét tette. Wayne Hogbergnek hívták. Szóval fogtam magam, és felhívtam, hogy megerősítse a történetet. A postán dolgozott.
            „Burlington tényleg a világ markoló-fővárosának nevezi magát?” Kérdeztem. Hát igen, mi újságírók ezért kapjuk a pénzt. Hogy nehezeket kérdezzünk…
„Ó, igen” válaszolta Hogberg polgármester úr. „Bátorkodunk ezt kijelenteni. Hangoztatjuk, ahányszor csak tudjuk. Polgármesterként ezt kiemelem a többi polgármesternek, ha találkozom velük.”  Ja, fogadjunk, hogy a többi polgármester nem lát az irigységtől.
Elnémítja őket a féltékenység az összes polgármester-partin.
            A második teljesen igaz cikket az atlantai Mr. H. Boyce küldte nekem, aki ellen éppen jogi eljárás folyik.  Amit szeretek a déli államokban: Ők ápolják a hagyományokat. Ha valakit
H. Boycenak hívnak, azt büszkén felíratja mindenhova, sőt még a fiát is így nevezi el. Nem azt csinálja, mint az átlagember, aki minimum megváltoztatná, de valószínűbb egy harakiri.
            H. Boyce a bírói döntés egy másolatát küldte el nekem Apostol Athanasiou és White ügyében. Az előbbi felbérelte utóbbit, hogy nyírja le a füvet. A bírósági jegyzőkönyv szerint a következő történt: „White alperes lába megcsúszott a magas fűben nehezen észrevehető kutyapiszkon, így az a fűnyíró alá sodródott, mely számtalan sebet ejtett rajta.” Nem lövöm le a poént, majd meglátjátok ha végre moziba kerül… de egy tippet azért adok. A jegyzőkönyv szerint: „Egyik fél sem tudta, hogy a kutyapiszok van a kertben, amelyen White alperes elcsúszott.”
            Következő anyagunk a Vodkainformáló Ügynökségtől jön, New Yorkból. Ők azt találták, hogy a nők megdöbbentő 42%-áért felelősek a vodkamárka választásnak. Ez több kérdést is felvet bennem, ahogy nyilván bennetek is: például, hogy mégis mit jelenthet az a „megdöbbenteni.” Megnéztem hát az értelmezőszótárban. Azt írja:
„Jaj de megdöbbentettettem!”
„Ha beszósz megdöbbentem anyádat!” Kösz, rohadt informatív voltál.
            Szóval felhívtam anyámat és megkérdeztem, ő azt mondta, mindig ő választja a vodkát, a következő igazán nagy szakértelmet kívánó szempont alapján: MINÉL NAGYOBB MINÉL KEVESEBBÉRT!
Felhívtam a Vodkainformáló Ügynökséget is, és elmondtam nekik, mit mesélt anyám. Azt mondták: persze, ha három napig fosni kívánok, vegyem csak az olcsó vodkát, de ha minőségre vágyom, akkor az őket szponzoráló cégtől vásárolják, mert hűs és frissítő..
            Az utolsó igaz cikkem, egy szomorú haláleset. Sir Seewoosagur Ramgoolamé, aki 1968 és 1982 között a Mauritius szigetek kormányzója volt. Mauritius egy 720négyzetmérföldes kis sziget, a dodó madár egykori lakhelye, mely azóta sajnos kipusztult. Ily tragédia után - Sir Seewoosagur Ramgoolam haláláról beszélek – nehéz szavakat találni, de talán mindannyiunk nevében beszélhetek, ha azt mondom: a Sajt-ó a sajtgyártás remekműve…

             Hivatásos humoristaként gyakran kapok olyan olvasói leveleket, melyek a humor alaptermészetére kérdeznek rá. „Miféle beteges perverz, undorító alak maga” – írják leveleikben – „hogy viccet csinál egy kecske felgyújtásából?”
                      És természetesen ez a humor szépsége. Ami az egyik embernek könnyfakasztó tragédia, az a másiknak könnyfakasztó poén lehet, főleg a 4. és a 7. sör elfogyasztása között.
De abban az emberek nagy része egyetért, mi vicces. Ahogy abban is, hogy szeretnek jó humorú alakok körül lófrálni, feltéve, ha az kielégít bizonyos higiéniai követelményeket.
Ez az, amit a levélírók a legtöbbször kérdeznek tőlem:
                       „David, én is népszerű szeretnék lenni. Hogy lehetne olyan humorérzékem, mint neked?
Csak ne múljon annyi vicc benne a fika szó használatán.” Ez nem egy egyszerű kérdés.
Már a kőkorszaki bölcsek is próbáltak rájönni, min nevetnek az emberek. Ezért hívták őket bölcseknek. Ugyanis az összes többi kőkorszaki szaki egymást böködte a lándzsájával, míg a bölcsek a barlangjaikban csücsültek, és gondolkodtak. „Na, ehhez mit szóltok: Itt az asszony, kérem, vigyék magukkal most rögtön. Nem, nem… Inkább… Szeretnének valamit magukkal vinni? A feleségem épp eladó. Nem, ez sem… Akkor…”
                      Az emberi faj nem talált logikus magyarázatot a nevetésre, egészen Arisztotelészig, aki több ezer évvel később borotválkozás közben feltalálta a humor híres szillogizmusát. Ez így szól:
„Ha A egyenlő B-vel, és B egyenlő C-vel… akkor nem lenne bámulatos, ha ez a három botokkal döfködné egymást, miközben azt makogják: nyuknyuknyuk? Mert szerintem nem”
                      Az Elizabeth-korszakra a humor roppant népszerű lett. Shakespeare drámái például tele vannak olyan jelenetekkel, amelyek az irodalom tanárok dühös bizonygatása alapján annyira viccesek, hogy a földön kéne gurulni tőlük. Persze ha dekódoljuk, hamar rájövünk, hogy csak a fika szó Elizabeth-kori megfelelőjéről van szó. Napjaink Amerikájában a humor már sokkal kifinomultabb. A sitcom-színész elcseszett szövegétől egészen a reklám-színész elcseszett szövegéig minden megtalálható benne. És persze még itt van nekünk Woody Allen. Az ő humora immáron annyira kifinomult, hogy senki nem érti, kivéve Mia Farrowt. Azok, akik szerint Mia Farrow maradjon az olyan filmeknél, ahol az ördög teherbe ejti, és akik szerint Woody Allen öltözzön vissza másfél méteres spermiummá, tegyék fel a kezüket. Köszönöm, elég lesz.
                       Ha te is jó humorérzéket akarsz, tanulj meg néhány viccet. Vedd észre, hogy direkt nem szójátékot írtam. A szójáték csak arra jó, hogy aki elmondta neked önelégülten nézzen rád, annak biztos tudatában, hogy ő a legokosabb ember a Földön, tekintve, hogy Benjamin Franklin már halott. Te meg persze azt gondolod, hogy egy mentőcsónakból őt dobnák ki először, még akkor is, ha bőven elég a víz és a kaja.
                      Szóval neked igazi viccek kellenek. Ennek legjobb forrása az Encyclopedia Britannica „humor és szellemesség” szócikke. Carson is innen gyűjti az anyagot. Ez egy valódi kincsesbánya. Itt is van egy igazi bordarepesztő, rögtön az első sorból:
„Mazochista az, aki szereti a reggeli jeges zuhanyt. Ezért vesz egy forrót.”
HAHAHA! Itt a fölényérzet a komikum-forrás. Meséld el ezt egy unalmas partin, és figyeld meg, hogy a résztvevők milyen hihetetlen sebességgel kezdenek emlékezni halaszthatatlan feladataikra. Persze nem elég sok jó viccet tudni. Jól is kell tudni előadni. Íme néhány ötlet:
1. Amikor egy agresszív rasszista viccet mondasz, előbb szögezd le, hogy te liberális voltál, amíg az legálisnak számított.
2. A férfiaknak vannak bizonyos testrészeik, ami a nőknek nincs. Az arról szóló vicceken a férfiak órákig képesek szakadni. Ám ha ezeket egy nőnek adod elő, úgy fog rád nézni, mint egy zacskóba hányt egér-darálékra. Szóval ezt kerüld el, koedukált partikon.

3. Ha valaki viccet mond, tégy úgy, mintha nem ismernéd, akkor is, ha már ezerszer hallottad. Ezt ismételgesd, amíg a csattanóhoz ér. Amikor befejezte rezignáltan mondd: ezt ismertem.

4. Soha ne vidd magaddal vacsorameghívásra a volt anyósomat. Át fog kiabálni az asztalon, hogy:
„Meséld el azt, amikor az ember az igazságot keresi és eljut egészen Tibetig, ahol a bölcs azt mondja neki, hogy a vizes madarak csak nappal repülnek”. Ragaszkodni fog hozzá, hogy elmond. És miután elmesélted, azt mondja majd, ez nem is úgy van. Ilyenkor ajánlatos megölni egy villával.