1.    fejezet

                        Kaviár, fizika, terv

             - Nem anya, nem akarok fizikus lenni!
             - De fiam, ezt már megbeszéltük. A magántanár ötre megy, légy szíves, légy vele nagyon udvarias.
            - No de Anya, Tekla! Jöjjön csak, legfeljebb dörömbölni fog, mert garantálom, én a kilincshez nem nyúlok, még akkor sem, ha olyan jó alakja lesz, mint állítólag a Nagyinak 60 éve. Azt a tanárt ide be nem engedem. Csak teletömi a fejem a sok maszlaggal, aztán nem marad benne hely az életemnek.

                  - Igen. Nos, akkor hamarosan beszélünk. Szervusz, fiam.
Kaviár olyan erővel csapta falhoz az ártatlan készüléket, hogy az ripityára tört. Kijelzője még villogott párat, de a fiú már rég nem oda figyelt.
                      „21 éves vagyok, a fene egye meg, nem ez a két majom fogja eldönteni, mi lesz belőlem. Fizikus? Cöh, akkor akár le is vághatnám a tökeimet, aztán csinálhatnék belőlük csörgősipkát… Csak tudnám, miért erőltetik ezt… Apa is katona volt, mielőtt az a golyó levitte a golyóit. Anya meg igazi kispolgár.”
                    Ezek a gondolatok iszonyatos sebességgel villantak át az agyán.
„No, ha ötre jön, jobb, ha nem talál itthon… mit csináljak azzal a bő két és fél órával, amit ez a rakás szerencsétlenség az ajtómon udvariasan kopogtatva fog eltölteni? Mozi? Áh, nem adnak semmit. Persze a Gazsi is pont ilyenkor megy vidékre a hülye húgait meglátogatni…
Megyek, sétálok egyet a parkban. Tavasszal az úgyis hemzseg a csajoktól”.
                     Magára kanyarította rövid, divatos zakóját, szemébe nyomta az elmaradhatatlan monoklit, és elindult a Vérmező felé. Az úton beugrott cigit és konyakot venni. Magában mosolygott.

 „Konyak, szigorúan konyak… milyen hülyék is voltunk, amikor azt a szerződést kötöttük… de hát megfogadtam, mit lehet tenni?”

2. fejezet       

                      Zsuzsi, hentes, Nyanya, mócsing

Ugyan ezen a reggelen igaz, kicsit távolabb, egy zilált, de határozottan csinos lány kászálódott ki nyomorult ágyából. Nem is ágy volt, inkább összehordott paplanok, párnák, lepedők egy vékony matracon. Pedig a lány családja nem volt szegény, de apja már 30 éve spórolt valamire. Ha ő vagy anyja, Milda, megkérdezték, mégis mire, sejtelmesen mosolygott a bajsza alatt, és csak annyit mondott: „majd meglátjátok, és akkor aztán leesik az állatok”.
Tehát felkelt, lezuhanyozott. Hosszú haját is megmosta, majd jó alaposan kikefélte.
A kádban azon gondolkodott, miért kell neki megházasodnia… hiszen még csak 21 éves! És ha már feleség lesz, miért nem egy olyan férfié, akit szeret. Mert ez a mamlasz, akit kinézett neki minden, csak nem vonzó. Jóképű, hát aztán? Igen, igen, gazdagok a szülei, de az miért az ő érdeme? Ráadásul az apja valamikor mostanára tűzte ki az esküvőt. ”Ó, csak egyetlen fiúval találkoznék, aki érdemes a szerelmemre. Ó, csak ne kéne hozzámennem… megszökjek? Tehetséges vagyok, megélek. No de Apa mégis csak katona volt, az ő lánya nem lehet ilyen. Talán nem lesz olyan rossz az a fiú… áh, kit győzködök, borzalmas lesz.”
Egy kis üzenet várta a tükörre ragasztva: „Hozz húst! Apád”.
„A szokásos parancsoló modor… bezzeg ha valahol nem te vagy fölényben már húzod is össze magad. Ha a házasságot elviselem miattad, akkor egy kis kirándulás a henteshez sem nagy áldozat. Akkor már a könyvet is visszaviszem… hogy ilyeneket kell olvasnom… még hogy Teológia V.. Mintha nem lennék így is akkora szentfazék már miattad, mint egy kisebb kolostor összes apácája együttvéve.”
Felöltözött. Kopott kabátba, kopott cipőbe, apja ezen is spórolt. Kilépett a kapun és a hentes felé indult. „Ha nem írod meg milyen hús, olyat kapsz, amit én is szeretek. Na, lássuk… karaj… karaj… itt vagy! Ez a nyanya meg mit néz rám úgy, mintha zsinórban ötször dobtalak volna képen ezzel a véres hússal?”
A nyanya olyan hihetetlen undorral nézett végig Zsuzsin, hogy az leírhatatlan. Szakadt kabátja, kopott cipője olyannyira taszította, hogy hátrébb kellett lépnie, nehogy egy levegőt szívjon a lánnyal. A hentes levágott neki is egy darab húst. Természetesen nem lehetett megúszni veszekedés nélkül.
- Mégis mit képzel maga? Meg akarja ölni a családomat? Hisz ez mócsing!
-  De… De Asszonyom! Az nem mócsing, csak még nem olvadt ki teljesen.
- Nos, akkor kérem, vágjon egy másikat. Elnézést az előbbi kirohanásért, azt hiszem, elveszítettem a fejem. Az orvosom is megmondta, hogy a meleg front miatt csökken a légnyomás, így az agyalapi mirigyem teljesen megbolydul, és a tiroxin termelésem nem megfelelő. Nos, ez az oka, nem pedig a labilis idegállapotom. Maga meg ne bámuljon már, kislány!
- Elnézést, nyanya, de pont a cipőmön áll, oszt kopottabb lesz, mint a maga térdkalácsa.
- Hogy merészeli? És különben is, annak a cipőnek már úgyis mindegy kicsi szívem. Ilyet még egy szerencsétlen purdé

 sem hordana. Most pedig, ha megbocsát, magával ellentétben nekem sok a dolgom!
Azzal méltóságteljesnek szánt testtartással kisétált a boltból.
- Nem tudja, mi baja volt? Kérdezte Zsuzsi a hentest.
- Csak egy bolond vénasszony… azt hiszem, Teklának hívják. A Bach Márkus felesége.
- Bach Márkus? Mintha, már hallottam volna valahol… Köszönöm szépen, minden jót.
- Viszlát!
Zsuzsi, miután a húst beszerezte a Vérmező felé vette az irányt. Vissza kellett vinnie a könyvét.

                               Park, játék, Zsuzsi, könyvtár

3. fejezet                        

A parkban leült kedvenc padjára. Arra, amin eldöntötte: belőle író lesz. Szívta a cigit, szopogatta a konyakot, és a lányokat bámulta. Egyik kedvenc elfoglaltságát űzte: történeteket talált ki hozzájuk. Az, amelyik a kutyáját sétáltatja, és olyan szexisen rázza hátra a haját biztosan rúdtáncos, és ez a kutya az egyetlen barátja. Az a másik, amelyik a port rugdalja, bizonyára álmai pasiját vizionálja, mert láthatólag nagyon lekötik a saját gondolatai.
Eljátszogatott még pár percig ezzel, de ekkor meglátott egy lányt, akiről semmi nem jutott eszébe. Semmi és senki, mert még csak hasonlót sem látott. A tünemény egyedül és félszegen gyalogolt át a parkon, kabátja kinyúlt és kifakult, cipője pedig olyan kopott volt, mint egy vénember térdkalácsa. Kaviár meg akarta szerezni magának, ez nem is volt kérdés. Nem ismerte, a nevét sem tudta, soha ezelőtt nem látta, de tudta, meg kell szereznie.
„Na, most hogy a fenébe keresztezzem a nélkül az útját, hogy azt hinné, fel akarom szedni?
Áh, de rég csajoztam… Elég a rinyálásból Kaviár, mert elszalad a kislány, te meg mehetsz haza fizikát tanulni.”
Amikor a félszeg lány elhaladt a pad mellett, a fiú észrevétlenül kinyújtotta a lábát.
Ő persze elesett, Kaviár meg előzékenyen lehajolt, felsegítette, sőt még le is porolta. Főleg a feneke lehetett koszos, mert a srác azzal különösen sokat törődött.
 „ Ej, de szótlan és szomorú vagy te csajszi, pedig olyan pajkosan paskolom a feneked…”
- Óvatosan kislány. Ezek a szemét gyökerek velem is rendre megcsókoltatják a Vérmezőt… Szerintem majd annak a vastag fának a tövében ess hasra, mert ott finomabb a föld. Egyébként, szia, Kaviár vagyok.
- Zsuzsi.    Mondta a lány, de a szeme még mindig a mellei lenyomatát nézték a porban.
„ Könyvtári könyv van nála… biztos épp visszaviszi. Igen, ma jár le a határidő, azt a cetlit szorongatja abban csini kis kacsóban… így még mellette maradhatok egy darabon… na, akkor hajrá Kaviár, el ne szúrd… a fizika lebegjen az átkozott monoklid előtt!”
- Épp a könyvtárba megyek, ki kell vennem a… azt az izét…”Tanács merci-tulajoknak-ot”.
„Na, ezt jól megcsináltad te barom, most azt hiszi, dicsekszel azzal a nyamvadt verdával. Pedig hogy kértem Anyut, hogy ne valami menő vasat kapjak, hanem egy Smart-ot, vagy valami kicsit, de hát az nem státuszszimbólum, igaz Tekla? Ha Drakula akkora karót nyelne, mint te, az egész vámpírtársadalom szépen fegyelmezetten, libasorban kisétálna a napra és illedelmesen porrá éghetne”
- Szóval a könyvtárba… nem kísérsz el egy darabon?
- De, én is oda megyek.
- Igazán? És mit olvasol csajszi?
- Teológia V. Apukám szerint, csak akkor lehetek jó feleség, ha ismerem a vallásunkat.
- Jó feleség? Te házasodni készülsz?
- Igen, a szüleim hozzá akarnak adni valami gazdag szőkeherceghez… Kaviár, igaz? Fura név.
- Nem a sajátom. Apám Márkus, és azt akartam, én legyek Márkus junior. Tizenkét évesen viszont elkezdtem magam Kaviárnak neveztetni, aztán megmaradt. És miért akarnak hozzáadni? Mármint, ez a XXI. Század, azzal házasodsz, akivel szeretnél, nem?
- Szerintem is, de a szüleimnek jó barátja a szőkeherceg apja… ja, meg pénze is van.
- Olyan zárkózott csajnak tűntél, pedig milyen közvetlen vagy!
- Haha, igen, kicsi lekötött a házasság gondolata… Elég hülye érzés a szüleidtől megtudni, hogy egész életedet egy olyan kis görény mellett kell leélned, aki sírt a Titanic-ón, és aki tejszínhabot tesz a kávéjába.
- Nem mondod! Tejszínhabot? Van egy indiszkrét kérdésem… ennek a görénynek páros számú golyója van?

- Haha, nem tudom, még csak párszor láttam. Mármint nem a golyóit, hanem a szőkeherceget.
Sétálgattak, beszélgettek, nevetgéltek, aztán megérkeztek a könyvtár elé. Kaviár előreengedte Zsuzsit, még az ajtót is tartotta. A polcok között járkált, míg a lány a könyvet adta vissza. Miután végzett, Kaviár odahívta magához.
- Ezt nézd! „Két hét négy pina”. Csajozós könyv… haha.
Aztán felé fordult, és egyik kezével megsimogatta a lány vállát.
Vibrált köztük a levegő. Egy órája, ha ismerték egymást, de Kaviár ajkai már lángoltak.
Miután ezt eloltották Zsuzsi cipősarkával, visszarázódtak a könyvtári romantikába
Vibrált köztük a levegő. Egy órája, ha ismerték egymást. De Kaviár ajkai már bizseregtek.
Zsuzsi szólni akart, de a fiú lepisszegte.
- Ne –suttogta- ne rontsuk el.
Azzal a karjaiba zárta a lányt. Ajkaik összeértek, de Zsuzsi egy rántással kiszabadította magát, és elszaladt. Kaviár egy fecnit talált a zsebében 06202124476, ez állt rajta.
Fütyörészve elindult hazafelé a macskaköves és macskaszaros úton, hegyes orrú cipői rendre beleakadtak a fák törzseibe és a lányok bokáiba. Automatikusan az ajtóhoz sétált kicsi kulcsaival, és észre sem vette a türelmesen kopogtató, de annál gyorsabban kopaszodó magántanárt. A szerencsétlen homo sapiens arca olyan volt, mint egy közlekedési lámpa: Alapvetően piros, de amikor nagy ritkán átváltott zöldre, sok minden átsuhant rajta.
Kaviár ereiben a vér a folyékony nitrogént meghazudtoló hőmérsékletre ereszkedett.
Remegő térdekkel tessékelte be az ürgét, és szigorúan csak látótéren belül mozoghatott.
Ez igazságtalan volt tőle, de túl jól emlékezett még a matektanárra, aki a vonalzóval fenyítést teljesen új szintre emelte. Pedig nem volt oka megsértődni… a diákok is tudták, hogy a tanár anyukája ribanc volt. Kaviár szerint ezen semmi szégyellnivaló nincs. Ezért is csodálkozott – miután véleményének hangot adott-, hogy az istenadta ráhúzott a füleire azzal az átkozott favonalzóval.
- Fáradjon a konyhába, elnézést a késésért.
- Semmi baj… Tekla előre szólt, hogy ön néha alva jár, mert ez genetikai betegség és domináns allélon öröklődik, és már a dédapjának is megvolt, ezért lehetséges, hogy kicsit késve és felöltözve jelenik meg az ajtón kívül, de biztosított, hogy ez nem a maga hibája, és főleg nem az övé. Nos, mivel kezdjük? Gázelmélet? Egyenáramok?
- Kezdjük a faszén égésével.

- Ahogy óhajtja… szóval a faszén égése.
Erőteljes kopogtatás és határozott rántás a hajtöveinél ébresztette Kaviárt, aki békésen szunyókált a karjain. A magántanár szemei jojóztak, szája habzott és öngyilkosságot kísérelt meg egy szalvétával. Az immáron kopasz és idegroncs tanárt Kaviár bőkezűen kifizette, majd kipenderített lakásának díszes ajtaján. Visszasétált a konyhába, és az asztalra rogyva próbálta felidézni édes álmát, melyben Zsuzsi banánt evett és jó kemény habot vert.

4.    fejezet

Éjszaka, utca, meg a Kaviár kurva anyja

Kaviár másodszor is felébredt. Álmos szemeit dörzsölgetve kászálódott fel a kényelmetlen faszékről. Megéhezett, majonézes szendvicset készített hát magának. Hanyag fiú volt, annyira hanyag, hogy hagyta a majonézt és más beazonosíthatatlan ételdarabkákat megrothadni a szája szélén. Mártásos szájjal indult el szülei háza felé, mert szeszélye úgy kívánta, most azonnal vigye át magához a csembalót. Apja a Honvéd Kórházban feküdt, mert a háborús sebe megint elfertőződött. Kaviár cipellője hangosabban kopogott, mint egy indiszkrét Jehova-tanúja. Gyorsan megtette a szülei házához vezető utat, közben abban reménykedett, egy-egy világosabb ablakban meztelen melleket láthat. „Fene abba a csembalóba, egyedül úgyse tudom elvinni… no de ha már idáig eljöttem, beugrom ahhoz a majom anyámhoz, úgyis el akartam hozni még egy-két apróságot a régi szobámból… remélem, örülni fog nekem… és megkérdem, hogy van Apa, mert az évben már sokadszorra kerül kórházba. Ezek a fák meg mit susognak? Csak idegesítik a költőembert…”
Dúlt-fúlt még egy sort, de szülei háza elé érvén elfeledte mérgét. Zajosan előkereste kulcsát, beleillesztette a zárba, káromkodva kihúzta, majd a kulcsát illesztette bele. Becsapta maga mögött az ajtót, hogy anyja, Tekla felébredjen, és ne kelljen személyesen felráznia. Nagy meglepetésére azonban nem halk hortyogást, hanem halk nyögéseket majd kapkodó mozdulatokat hallott az emeletről. Nyikorgó lépcsőfokokon tiporva kaptatott az emeltre, majd belesett szülei hálószobájába. Csak Teklát látta állig felhúzott takaróval, az alvást gyengén mímelve. Kopogott az ajtón majd udvariasan és nagyon hangosan köszönt:
- Szia, Anya! Bocs hogy ilyen későn, de el kell hoznom a szobámból a posztereimet.
- Szervusz, fiam, semmi baj, de miért nem ért rá ez holnapig?
- Nyögéseket hallottam… rosszat álmodtál?
- Igen… igen… egy sárkány megette benne a bal lábam, és a csontokat fogvájónak használta!
- És a gégeizmodat is harapdálta? Mert férfihangon nyögtél.
- Be vagyok rekedve, nem hallod?
Ebben a pillanatban elfojtott tüsszentés hallatszott a ruhásszekrényből, majd pár pillanat múlva még egy. Kaviár monoklija úgy villant Teklára, hogy a kődarab, melyet az szívnek nevezett most a torkában nem dobogott. A fiú határozott mozdulattal tépte fel a szekrény ajtaját, ahol olyan látvány fogadta, amit legrosszabb rémálmába se kívánta volna befogadni.
Egy meztelen férfi, bájdorongját Márkus régi rohamsisakjával takargatva, arcán bárgyú és bocsánatkérő mosollyal, másik kezében pedig a ruhái. Kaviár habozás nélkül bevágta a szekrény ajtaját, és kiviharzott a hatalmas villa kapuján, kezében a fickó ügyesen elcsent névjegyével:

„Orosz Tibor nyugalmazott Vezérezredes 23. hadosztály, Honvédelem”

Szegény srác remegő kézzel halászta elő számtalan zsebe egyikéből apja névjegyét:

„Bach Márkus nyugalmazott százados 23. hadosztály, Honvédelem”

Hajnali háromnegyed három volt. Amint hazaért (hiszen mobilját már a falhoz vágta) azonnal tárcsázta Zsuzsit. A lány álmos, de kedves hangon szólt a telefonba.


- Szia, Kaviár vagyok! Figyi, tudom, hogy baromi késő van, de muszáj találkoznunk, valakivel beszélnem kell arról, amit láttam…
- Hogy-hogy? Mi történt,
- Majd személyesen… gyere a Vérmezőre, ahol először beszéltünk, mondjuk egy óra múlva!
- Jó, ott leszek… miért is bízom benned te fiú…
- Puszi.
- Puszi.

A srác zaklatottan járkált fel s alá, agyában vadul kavarogtak a gondolatok:

„Anya… ti 30 éve házasok vagytok, te hívő keresztény vagy, erre rajtakaplak Apa volt felettesével?
Mióta tarthat ez? Hiszen Márkus már 10 éve hadirokkant, és ez az ürge nagyjából egykorú volt vele… Jobb, ha nem ezen gondolkozom, amíg Zsuzsi oda ér a parkba… Fú, de hideg van kint! Nem baj, ez is jó ürügy, hogy felhozzam magamhoz.”

Felöltözött, feltette védjegyét, a monoklit, majd hangosan csörtetve kimasírozott az ajtón.
Az utcán tényleg bődületesen hideg volt. Kaviár vékony kis zakója annyit ért a jeges időjárással szemben mintha rálihegett volna nyolc gleccserre.

A padnál Zsuzsi már ott állt, és várta a fiút, aki nem sokkal később meg is érkezett.
- Szia, Zsuzsi, bocs hogy kirángattalak az ágyadból, de ezt meg kell beszélnem valakivel, aki végighallgat.
- Hello, nem baj, holnap úgyis csak családi program van, apám ma még nem ért rá, mert valami veterán találkozóra ment.
- Apád katona volt?
- Múltkor nem meséltem? Pedig katona bizony… a seregben csak Bősz Tibiként ismerték, mert könnyen dühbe gurult, és olyankor aztán hajnali kettőig futtatta őket a decemberi hóesésben.
Közben megérkeztek Kaviárhoz. Zsuzsit leültette az ágyra maga mellé, ő pedig kényelmesen felfeküdt.
- Kérsz valamit? Van keksz, rizs, tökfőzelék, pálinka, narancslé.
- Egy kis vodkát és sok narancslevet léci.
A fiú pár perc múlva visszaérkezett, bal kezében Zsuzsi itala, híg vodka-narancs, baljában pedig a saját töménye. Nem szerette az alkoholt, de most úgy érezte, muszáj innia. Kicsit sok volt ez neki egy napra.

- Szóval… miután a magántanár végre elhúzott, át akartam ugrani a szüleimhez. Benyitottam a hálószobába… valahogy gyanús volt az egész, és ebben a pillanatban valaki tüsszentett a ruhásszekrényben. Rányitottam, erre ott áll valami bajszos ürge, apám rohamsisakjával takargatta a farkát és kínosan vigyorgott. Lenyúltam egy elejtett névjegyét. Hülyén fogta a nadrágját, kieshetett a zsebéből. Itt van, nézd:
„Orosz Tibor nyugalmazott Vezérezredes 23. hadosztály, Honvédelem”

Zsuzsi sikkantott egyet, majd Kaviár vállába fúrta arcát, és keservesen zokogni kezdett.
Hiába csitítgatta, a lány nem tudott lenyugodni. A srác válla úgy nézett ki, mint egy ábra a Rorschach-tesztből. Csak az nem mindig taknyos és nyálas.
Nagyjából tíz perccel később – Kaviár immáron félmeztelenül és Zsuzsi, arcán száradó könnyekkel - ismét beszélni kezdtek:
- Mi az Zsuzsi? Mi történt? Miért sírsz?
- Orosz Tibor… a Bősz Tibi… az apám!




5. fejezet

                        Rinya, telefon, rinya, szőkeherceg

- Az… az apád?
- Igen… azt mondta, veterán találkozóra megy… nem gondoltam volna, hogy a farkával van randija.

- Átkozott Tekla, hogy amíg Apa a kórházban fekszik, te itt a csajom apjával hemperegsz… te karót nyelt szentfazék!
- Kaviár, hadd aludjak itt nálad, haza nem mehetek, hogy néznék anyám szemébe?
- Persze, gyere, itt egy takaró.
- Kösz, jó éjt, kicsit gondolkodnom kell.
- Jó éjt, Zsuzsi.

Reggel Kaviár egyedül ébredt, egy kis cetlit talált az ágya mellett:
„Kösz mindent, még ma hívlak, csók: Zsuzsi”

„Szóljak Apának?” – gondolta- „Nem, így is épp elég baja van, majd ha kicsit jobban lesz. De mindenképp meg kell tudnia… na, mihez kezdjünk ezzel a nappal? Áh, tudom már, folytatom a regényemet. Legalább ti, karaktereim, nem kínoztok, mint ez a hülye família.”

Neki állt hát az írásnak, csak úgy füstölögtek az ujjai. Délutánra elkészült eddigi legpocsékabb fejezetével. Gombóca gyűrte és kidobta a torz irományt, majd egy laza mozdulattal kihajított a csukott ablakon a meggyötört írógépet. Meggyötört csak azért volt, mert ha valamit elgépelt, Kaviár irdatlan erővel harmincszor rácsapott a betűkre, így azok összeakadva ficánkoltak a papír előtt. A csörömpölő üveg és a csöngő telefon felrázta révületéből. Az asztalt felborítva a készülékhez sietett. Zsuzsi volt az.

- Kaviár, holnap lesz az esküvő!
- Jaj, ne! Mit tehetünk?
- Semmit, apám makacs, mint egy öszvér… egy félrekúrós öszvér.
- Ugye nem mondtál otthon semmit?
- Nem, tartottam a szám.
- Helyes… küldj anyámnak meghívót, van egy tervem.
- Hogy hívják?
- Bach Márkusné, Keresztes Tekla.
-  Bízom benned… holnap 13:15- kor kezdődik a Mátyás-templomban.
- Rendben, te csak küldj meghívót, a többit elintézem.

- Küldöm, félek nagyon, vigyázz rám, Kaviár.
- Ne félj Zsuzsi, mindent elrendezek… Csók!
- Csók!


„Még hogy van egy tervem… miért kell nekem folyton kamuzni? Na, mindegy, ha Tekla templomba megy, az csak jó lehet, Apának meg egy szót se az egészről egyelőre. Hú de kutya hideg van… ja persze, kidobtam az ablakon azt a kattogós pokolfattyát… remélem, agyonütötte a szomszéd nyanyát, annyival kevesebb sírást hallgatnék…”

Kaviár gondolkodással, nyugtalan sétálással, hihetetlen mennyiségű cigarettával és tömény alkohollal töltötte a nap hátralévő részét.

Eközben Tekla teljesen összetört. No, nem a bűnbánat, hanem jó hírének elvesztése zavarta.
„Úristen, mit fognak gondolni rólam? Jobb lenne, ha Kaviár fiam szépen a fizikát tanulná, nem pedig utánam leskelődne… Jaj, Márkus meg ne tudja, Bősz Tibi meg sürgősen találjon ki valami mesét, amivel mindkettőnket tisztára mos.”
Miután Kaviár elment, Tibor kimászott a szekrényből, magára kapkodta ruháit, majd elviharzott. Otthon kereste Zsuzsit, de csak az összetúrt ágyat látta. Lefeküdt a felesége mellé, és összekuporodott… holnapután megy a templomba hozzáadni a lányát ahhoz a gazdag úrfihoz. Aztán, amikor már elég pénzt kiszipolyozott annak a kis ficsúrnak a családjából, szépen lelépnek Teklával Dél-Franciaországba. Lehunyta fáradt szemeit, és álmodozni kezdett arról a házról és telekről, amelyet már 4 éve kinézett magának.

6. fejezet

                                                           Az esküvő

Másnap reggel tízkor már állt a bál a Mátyás-templomban. A munkások befejezték a díszítést, a koszorúslányok az orrtúrást, Mihály atya meg a borvedelést. Megérkeztek a fotósok, a 32000000x -os optikai zoommal ellátott objektívekkel. Megérkezett a zenekar, a férj családja, és Zsuzsi. A fényképészek egymás orrszőrét fényképezve tesztelték a zoomot, majd kisebb célpontot kerestek. Így jöttek rá, hogy Mihály atya szemhéjára a „Jézus a ribancom” felirat van tetoválva igazán apró betűkkel. Persze ez csak egy városi legenda, a valóság az, hogy Mihály atyának nem is volt szemhéja. A krónikák szerint ugyanis ezt a tetováló művész óvatlanságból lenyisszantotta… Quasimodo, akit megkértek, legyen a díszharangos, udvariasan és franciául elutasította a puncsot és a tortát, amivel megkínálták.
A díszvendégek is sorban érkeztek: Orbán Viktor, jobbján Szájer József; Markovits Tibor; Franz Kafka; Ady Endre. Őket biztos, ami biztos egymás mellé ültették, hogy ne legyen az összes fényképen egy ilyen fejű alak.
13:00- kor pontosan megérkezett Tekla, helyet foglalt az első sorban, és nyakát nyújtogatva kutatott Orosz Tibor után. Bősz Tibi épp lányára adta fel a menyasszonyi ruhát. Zsuzsi könnyes szemmel rángatta a gyűlölt és rozsdás zipzárt, míg a ruha majd ketté nem szakadt. Bősz nem véletlenül kapta ezt a becenevet. Olyan vadul tépte-húzta a ruhát Zsuzsin, hogy tiszta véraláfutásos lett a lány makulátlan teste.
A lázas készülődés után végre megkezdődhetett az esküvő. Orosz Zsuzsanna és a Szőkeherceg ott álltak az oltárnál. Mihály atya, miután elpapolta terjengős bevezetőjét végre a lényeget mondta:
És most, ahogy ígértem, az itt megjelentek mindannyian fültanúi lehetnek Zsuzsi és Máté vallomásának.

- Kedves Jegyespár, kérem, hogy az általam feltett kérdésre határozott igennel – vagy nemmel – válaszoljanak.

Kijelenti-e Ön, Orosz Zsuzsi, hogy az itt jelenlévő Viky Mátéval házasságot köt, jóban, rosszban a jót látja?
- Igen.

Kijelenti-e Ön, Viky Máté, hogy az itt jelenlévő Orosz Zsuzsit feleségül veszi, jóban, rosszban a jót látja?

- Igen.

Az ifjú pár legyen boldog örökké, még legalább hatvan évig, amíg a halál el nem választja őket!